A mi kis életünk.
Hűű, de nagyon nem így képzeltem!
Eltelt 7,5 (hétésfél!) hónap azóta az ominózus éjszaka óta, amikor is
a kisasszony megunta a pocak-albit. Azóta volt szülés utáni depresszió, volt hasfájás,
volt csak "heccből" nem alvás, aztán volt csend, (az a tipikus vihar előtti féle), most van hozzátáplálás, és van fogzás. Kúszás-mászás, ácsorgás, mindenen felkapaszkodás-de csak szigorúan ott, ahol nem lenne szabad.
Persze mellette zajlik a család élete is. bebeszéltem magamnak a laktózérzékenységet, így növényi tejeket iszok (persze a többi tejterméktől nincs bajom, mert nem tudom miért...)
Anyának lenni csodálatos. Nehezebb, fárasztóbb, idegörlőbb, keményebb, embert próbálóbb, mint amit én gondoltam. Várandósan itthon ücsörögtem, miután kitakarítottam, főzöcskéztem, sütiket sütöttem, egy-két selfiehez kisminkeltem magam, belőttem a sérót, filmeket, sorozatokat néztem, nyugodtan, csendben tudtam enni és inni. Az én tünemény gyermekemmel hatalmas szerencsém van. Áldott jó gyerek. De így is bitang nehéz! Főzni csak Neki, szerencsére Anyukám főz (le a kalappal minden egyes édesanya előtt, aki baba mellett főtt ételt rittyent az asztalra nap mint nap!) , de takarítani, Csicsinek tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora csinálás kész kihívás, emellett amitől már rongyos a szám: "ne menj fel oda, ne kapaszkodj bele, ne rántsd magadra, ne edd meg, ne vedd a szádba, ne vedd le a ruhát,óvatosan, ne menj ki, ne tépd a kutyát és a macskát," és estébé
De mindezekkel együttvéve egy huncut mosoly, egy hangos nevetés, egy gyors szempillantás két rosszalkodás között teljesen levesz a lábamról. Megszűnik a múlt. Elfeledtet minden 174. alkalommal is leborított ruhaszárítót, minden sírást, minden hisztit, minden kiköpött főzeléket, minden kitépett hajszálat, minden gyomorszájon rúgást. Azt hiszem, hogyha Ő nem lenne, akkor valószínűleg több pénzem lenne, több időm a barátaimra, több időm a páromra, nagyobb rend és tisztaság lenne, kevésbé lennék fáradt és feszült-de már nem tudnám magamat teljesnek érezni. A lányom a részem, ha már csak pár órára elviszi Anyukám, olyan üres minden. Túl nagy a csend és a nyugalom. Túl messze van ahhoz, hogy jól érezhessem magam. Mert nélküle csak egy test vagyok, de a lelkem már nála van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése