A mi kis életünk-már javában folyik

A mi kis életünk.
Hűű, de nagyon nem így képzeltem!
Eltelt 7,5 (hétésfél!) hónap azóta az ominózus éjszaka óta, amikor is
a kisasszony megunta a pocak-albit. Azóta volt szülés utáni depresszió, volt hasfájás,
volt csak "heccből" nem alvás, aztán volt csend, (az a tipikus vihar előtti féle), most van hozzátáplálás, és van fogzás. Kúszás-mászás, ácsorgás, mindenen felkapaszkodás-de csak szigorúan ott, ahol nem lenne szabad.
Persze mellette zajlik a család élete is. bebeszéltem magamnak a laktózérzékenységet, így növényi tejeket iszok (persze a többi tejterméktől nincs bajom, mert nem tudom miért...)

Anyának lenni csodálatos. Nehezebb, fárasztóbb, idegörlőbb, keményebb, embert próbálóbb, mint amit én gondoltam. Várandósan itthon ücsörögtem, miután kitakarítottam, főzöcskéztem, sütiket sütöttem, egy-két selfiehez kisminkeltem magam, belőttem a sérót, filmeket, sorozatokat néztem, nyugodtan, csendben tudtam enni és inni. Az én tünemény gyermekemmel hatalmas szerencsém van. Áldott jó gyerek. De így is bitang nehéz! Főzni csak Neki, szerencsére Anyukám főz (le a kalappal minden egyes édesanya előtt, aki baba mellett főtt ételt rittyent az asztalra nap mint nap!) , de takarítani, Csicsinek tízórai-ebéd-uzsonna-vacsora csinálás kész kihívás, emellett amitől már rongyos a szám: "ne menj fel oda, ne kapaszkodj bele, ne rántsd magadra, ne edd meg, ne vedd a szádba, ne vedd le a ruhát,óvatosan, ne menj ki, ne tépd a kutyát és a macskát," és estébé
De mindezekkel együttvéve egy huncut mosoly, egy hangos nevetés, egy gyors szempillantás két rosszalkodás között teljesen levesz a lábamról. Megszűnik a múlt. Elfeledtet minden 174. alkalommal is leborított ruhaszárítót, minden sírást, minden hisztit, minden kiköpött főzeléket, minden kitépett hajszálat, minden gyomorszájon rúgást. Azt hiszem, hogyha Ő nem lenne, akkor valószínűleg több pénzem lenne, több időm a barátaimra, több időm a páromra, nagyobb rend és tisztaság lenne, kevésbé lennék fáradt és feszült-de már nem tudnám magamat teljesnek érezni. A lányom a részem, ha már csak pár órára elviszi Anyukám, olyan üres minden. Túl nagy a csend és a nyugalom. Túl messze van ahhoz, hogy jól érezhessem magam. Mert nélküle csak egy test vagyok, de a lelkem már nála van.

Megszületett, hazajöttünk, boldogok vagyunk!

2017.01.21. szombat
Fészekrakó ösztön?!

39 hét, 3 nap. Azóta hordtam a szívem alatt a kislányunkat, Hannát.
Ebéd után úgy döntöttem, hogy a tiszta, vasalt ruhákat összehajtogatom,

és a szekrényekbe bepakolom, ágyneműjét elrendeztem, a kórházi táskákat

még egyszer, kb a 100. alkalommal is megnézem, ténylegesen az utolsó

utáni simításokat is elvégeztem. Későn végeztem, lezuhanyoztam, éjfél 

körül lefeküdtem.

2017.01.22. vasárnap

Ez már az lenne?!

Hajnali 1 óra. Görcsölök. Nem volt jóslóm egyszer sem, hát mérem a fájásokat.

5 percesek. Hát biztos, ami tuti, én lezuhanyzok. Talán elmúlik. Közben

észrevettem, hogy szivárog a vizem. Tudtam, hogy most már mindegy 

a fájás, menni kell a kórházba, hiszen ha szivárog a víz, az nem játék.
De a fájások se múltak, így mentőt hívtam. Apja dolgozott, így Ő külön jött,

de azonnal hívtam, hogy induljon, mert szülünk.
Hajnali 3 óra. Betegfelvétel, CTG. Nem jó a gép, menjünk át a szülőszobába,

ott feltesznek CTG-re. Itt is rossz a gép. Ja, nem. Hannának magzati arrhythmia-ja
van. Kihagy a szíve. Ott tört el a mécses, addigra már az Apja is bent volt.
Átöltöztetett az Apja hálóingbe, jött az ügyeletes orvos. 2-3 perces fájások, bő 3 ujjnyira

nyitva. Könyörögtem, hogy adjanak EDA-t, de várjuk meg a fogadott orvost. 4 órakor

megérkezett az orvosom, sírva kértem tőle az EDA-t.  Ohh, 4 ujjnyira nyitva, méhszáj

eltűnt, szülünk! Fájdalomcsillapítás?! Nincs idő! Bekötöttek egy kis oxy-t, és jöttek is

a tolófájások. Hanna beragadt a szülőcsatornába, úgyhogy meg akartak császározni.
De végül megszületett az én kis Hercegnőm!

Vida Szücs Hanna Luna
2017.01.22.

3735 g 54 cm